2019.10.02.

Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt…, mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma. (Jób 2,11,13)

A templom csendjében ketten voltak. Egy nő és egy fiatal lány. A nő azért tért be a templomba, hogy egy pillanatra megállva, összekulcsolva kezét hálás szívvel imádkozzon a jó Istenhez. Mikor végzett az imával, kifelé menet pillantotta meg a lányt, aki egy padban ült mély csendességében.

A nő szívének fájt őt így látni, de úgy érezte, hogy nincs joga belevájni az életébe, így lassú nehézkes léptekkel indult ki a templomból. De a templomból kiérve, néhány

lépés után megtorpant…, megfordult…, és visszament a templomba és egyenesen a fiatal lányhoz lépett…, leült mellé…, és szorosan átölelte. A lány arcán a megkönnyebbülés, és az öröm könnyei peregtek le… Csak arra vágyott, hogy valaki átölelje. – Köszönöm Istenem a Te szeretetedet! – lüktette a szíve…- és hosszasan ültek a templom csendességében így ketten, Isten ölelő szeretetében.

Istenem, add, hogy észrevegyem, ha valaki szomorú és vigaszra vár! Hadd legyen az ölelésem, a Te szeretetednek a jele! Hadd legyen a mosolyom, a Te vigaszod, a Te bátorításod. Hadd legyen a csendes jelenlétem mások számára az újra kezdés forrása! Ámen.